1956. november 4-én egy fiatal hódmezővásárhelyi tanárember leült a zongorájához, hogy a zene nyelvén megfogalmazza a szovjet csapatok bevonulásának hírére benne kialakult érzéseket. Gyulai József (1933–2021), a Bethlen Gábor Gimnázium fizikatanára – későbbiekben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, Széchenyi-díjas kutatóprofesszor, a Budapesti Műszaki Egyetem professzor emeritusa, Hódmezővásárhely díszpolgára – ötpercnyi drámai zongoradarabot komponált, amely a mai napig nemzeti gyásznapunk egyetlen aznap íródott zenei mementója. A páratlan zenemű eredeti kottája, Professzor Úrnak köszönhetően évek óta az Emlékpont gyűjteményét gazdagítja.

A napokban elhunyt Gyulai Józseffel az 1956-os forradalom és szabadságharc hódmezővásárhelyi eseményeinek egyik utolsó tanúja távozott az élők sorából. Emlékeit, a huszadik századi magyar történelem egyik legfelemelőbb pillanatának tanulságait többször megosztotta az Emlékpontban vagy egykori alma materében összegyűlt diákokkal, Hódmezővásárhely városának polgáraival, valamint a Mindentudás Egyeteme hallgatóságával. 2004-ben ez utóbbin tartott nagysikerű előadást, amikor először hangzott fel nyilvánosan a bevezetőben említett gyászinduló, amely cím nélkül, a kotta jobb felső sarkában egyszerűen csak ’56.11.4-el jelölve, eljátszatlanul vonult be fiókjának mélyére ötvenhat gyászos novemberében.

Az akkor huszonhárom éves hódmezővásárhelyi bethlenes tanár diákjaival együtt vett részt a forradalom eseményeiben: már 1956. október 19-én ott ült azon a diákparlamenten, ahol a szegedi bölcsészkar Auditórium Maximumában megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége létrejötte után először gyűltek össze a fiatalok forradalmi követeléseket megfogalmazva. Igazgatója, a megtorlás során meghurcolt Gyáni Imre (1913–2009) kérte, hogy „vigyázzon a tüntetésről lebeszélhetetlen gyerekekre”. Így ment velük nagygyűlésekre, szobordöntésre, s óvta és segítette a nemzetőrökké lett diákokat. Az október végi eufóriát követően megindult a szovjet hadsereg mindent elsöprő támadása Budapest ellen, hogy eltiporja a forradalmat és demokratikus vívmányait, ezzel újra a kommunista diktatúra kényszerzubbonyát húzva Magyarországra. Nagy Imre hajnali rádióbeszédét követően Gyulai tanár úr a diákjait kutatta fel. „Gyerekek, amikor az Iván-szobrot ledöntöttük, nagyon büszke voltam rátok, de most tessék hazamenni! Ennek a hazának élve van rátok szüksége, nem orosz tankok által széttaposva!” Ezekkel a gondolatokkal bírta jobb belátásra a géppisztolyokkal felfegyverzett, mindenre elszánt fiatalokat.

Hazaérve fölütötte zongorája fedelét és megszületett egy ötpercnyi drámai zene, amelynek első része egy motorikus induló, a katonacsizmák dobogása, ezt követik az ifjonti lelkesedők hittel teli, szenvedélyes örömdalának taktusai – írta visszaemlékezésében Gyulai József. Majd következik egy mély, halotti csend, amelybe aztán üresen koppannak az esőcseppek, végül erősödve indul egy keserédes dallam – a nemzethalál illatát idézve. Végül egy glisszandóval vége lett az indulónak, a mű befejezetlenül is teljessé, szimbolikussá lett.
Gyulai József a kotta átadásakor az Emlékpontban azt kérte, hogy ha egyetlen kívánsága lehetne, azt kívánná, hogy fedeztessék föl igazán ez a zene és – ha ő már nem is lesz – váljék ez a pár perc annak a nemzetvesztő napnak a szimbólumává.

Professzor Úr!

Az adományozás óta eltelt több mint egy évtizedben szinte minden esztendőben ezek a taktusok vezették fel az Emlékpont és Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város november 4-i megemlékezéseit. E megrendítő dallamok immár örökre részévé váltak az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésére emlékező gyásznapunknak. Gyűjteményünk nemcsak a kottát, hanem Gyulai Józsefnek, Hódmezővásárhely hű polgárának, a magyar szellem kimagasló alakjának emlékezetét is megőrzi. Nyugodjék békében!

Dr. habil. Miklós Péter
történész, címzetes egyetemi tanár, az Emlékpont szakmai tanácsadója