– Az Emlékpont 2016-ban az 1956-os forradalom helyi eseményeit tárta fel kutatásaiban, s mutatta be összegző kiállítás keretében, valamint működött közre a város által kiadott,Összefogás a szabadságértcímű kötet elkészítésében. Az idei évben a hatvan évvel ezelőtti megtorlásokkal foglalkozik intézményünk – mondta el Miklós Péter, a hódmezővásárhelyi Emlékpont intézményvezetője a közgyűjteményKádár-huszárok és pártkatonák. Munkásőrök Hódmezővásárhelyen, 1957–1989című kiállításának pénteki megnyitóján.

Most hatvan éve, hogy Hódmezővásárhelyen 1957. március 17-én létrejött a munkásőrség. A városban, mint Csongrád megye akkori székhelyén működött a pártközpont a későbbi államfő, Németh Károly irányításával és mivel – ahogy az a falon látható idézeten is olvasható – „Vásárhelyen komoly fészke volt az ellenforradalmároknak”, így a megtorlásnak is szükségszerűen központja volt.

– Vásárhely nagy kiterjedésű tanyavilága is gondot jelentett, ezért – az országban egyedülálló módon – a karhatalom, majd a munkásőrség lovas szakaszt is szervezett a tanyai lakosság megrendszabályozására – ismertette az intézményvezető, aki rámutatott: az eddig folytatott és az ez után sorra kerülő kutatások eredményeit minél szélesebb körben igyekszik az Emlékpont megismertetni. Ezt a feladatot töltötte be a megnyitót követő tudományos konferencia, de elkészült több háttértanulmány és a forradalom leverésében közreműködött közel ezer karhatalmista és munkásőr listája is.

A megnyitó résztvevői ezt követően hangfelvételről hallgatták meg a korszak kommunista demagógiájának vezéralakja, Marosán György mondatait, amelyekben hatvan éve kijelentette: a karhatalomnak most viszket a tenyere és a kommunisták ebben az országban nem maradhatnak fegyver nélkül.

– A karhatalom és a munkásőrség soraiba nem a magyarság legkiválóbbjai kérték felvételüket – emlékeztetett a kiállítást a látogatók figyelmébe ajánlva Szakály Sándor történész professzor. A VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója kifejtette: számos olyan eset került feltárásra, amely során a munkásőrök által hazavitt fegyverek balesetet okoztak, ötletszerűen lövöldöztek és vadásztak azokkal, néha még emberekre is. A történész elgondolkodtatónak nevezte, hogy kik is alkották a munkásőrséget, miért is vállalták e feladatot, s miért fordultak szembe sokmillió emberrel, hiszen a többség 1956-ban nem őket és nem a szovjet csapatokat várta, hanem egy demokratikus Magyarországot.

A most megnyílt kiállítás bemutatja a helyi embereknek a munkásőrséghez való viszonyát és azokat is, akik ebben a városban vállalták a Kádár-rendszer fenntartását. A munkásőrség, amely létszámában időnként meghaladta a honvédség katonáinak számát, biztos támasza volt a rendszernek és ha az azt várta, akkor – ahogyan a felvételen hallott Marosán is megfogalmazta – oda is csaptak.

– Ez nem az a vonzó szervezet volt, ahová az emberek törekedtek – mondta el Szakály Sándor, hozzátéve: a munkásőrség ugródeszkát jelentett azoknak, akik tehetség, megfelelő képességek és szorgalom hiányában nem jutottak előbbre, de a piros tagkönyv, vagy a munkásőr egyenruha sok mindent elintézett. És elintézték ennek az országnak a sorsát néhány évtizedre, és most ezt a sorsot kell, hogy hitelesen bemutassuk és nem szabad arról megfeledkeznünk, hogy ha annak idején nem egy ilyen szervezet jön létre, akkor most nem kellene kiállítást megnyitni a történelmünknek ezen a nem túl dicsőséges időszakáról. A történész figyelmeztetett: fontos azonban, hogy ezt az időszakot minél többen megismerjék és reményét fejezte ki, hogy a hódmezővásárhelyi kiállítás ösztönzi a többi magyar várost, hogy hasonló módon tárják fel az ott működött munkásőr egységek történetét.

– Az Emlékpont ma már nemcsak a tíz éve megalkotott kiállításáról híres, hanem a helyi múlt feldolgozása érdekében tett példaértékű lépéseiről, amelyeknek különleges állomása az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékezete – mondta el megnyitó beszédében Lázár János, országgyűlési képviselő, a Miniszterelnökséget vezető miniszter. Néhány hete Budapest főutcáin olvashatók volt a hősök nevei és reményét fejezte ki, hogy egyszer a gyilkosok nevei is a falakra kerülnek és kimondjuk: Kádár János nem volt több egy köztörvényes gyilkosnál és sorsában a hozzá 1956-ban csatlakozók is osztoznak – tette hozzá.

– Az MSZMP alapító dokumentuma a dicsőséges forradalom vérbe fojtására, megtorlására és a visszarendeződésre tett eskü – fogalmazott a miniszter, rámutatva: a karriert, érvényesülést jelentő párttagkönyvek tulajdonosai azt fogadták meg, hogy megakadályozzák, hogy újra forradalom legyen, szabad legyen az ország és érvényesüljön az önrendelkezés.

– Álviták zajlanak ma Magyarországon az ügynök-listákról – szögezte le Lázár János -, hiszen az igazi kérdés a megrendelők listája, azok neve és felelőssége, akik a bűntetteket megrendelték és végrehajtották. De hogyan várhatjuk el kortársainktól, vagy az utánunk következőktől, hogy az igazság és a gazság között különbséget tegyenek, amikor mi huszonhét éve nem végeztük el ezt a munkát – tette fel a kérdést a miniszter, rámutatva: 1990 óta a Kádár-rendszer bűneiért senkit nem vontak felelősségre. Olyannyira elmosódnak a gyilkos és a hős közötti határok, hogy a magyar társadalom megítélése szerint Szent István és Mátyás király után az ország legjelentősebb történelmi figurája a véreskezű diktátor, Kádár János. Az ilyen kiállítások segítenek, hogy a jó és rossz között mégis sikerüljön különbséget tenni.

A munkásőrség feladata az 1956-os forradalom utolsó mozgalmainak elfojtása, a rend fenntartása és olyan, Kádár Jánoshoz és a Magyar Szocialista Munkáspárthoz elvhű gárda megalakítása, amely egy újabb „ellenforradalom” esetén azt a hadsereg helyett is kész vérbe fojtani.

A későbbi idők munkásőreinek ismerői nem gondolták, hogy ők készek lennének ártani hazájuknak. A karrierizmus és érvényesülés vitte őket a munkásőrség soraiba azokat, akiknek még a párttagság sem volt elegendő az érvényesüléshez, a szolgálati lakáshoz, az egy szobával nagyobb tanácsi lakáshoz, vagy Tarbant helyett a Zsigulihoz.

– Azonban volt ebben az országban hét és félmillió ember, aki nem volt párttag – mutatott rá Lázár János –, és aki nem adta fel elvi elkötelezettségét, nem lett párttag vagy munkásőr, az is boldogult, tehát hazugság, hogy az előre jutáshoz csak a párttagságon, vagy a munkásőrségen át vezetett az út. A kényelemhez, az érdemtelen, tehetség és szorgalom nélküli, mások rovására történő boldoguláshoz már szükség volt ezen utakra – tette hozzá a miniszter.

Az országgyűlési képviselő bátorította az Emlékpont vezetőjét és kutatóit, hozzák nyilvánosságra a neveket, azonban jelezte, más a felelőssége annak, aki a munkásőrséghez 1957-ben a megtorlás érdekében, vagy akár a gyilkolás jegyében csatlakozott és más a felelőssége, aki karrierizmusból, ambícióból, vagy megfelelési kényszerből találta meg helyét az 1970-es, 1980-as években a munkásőrség soraiban. De tudni kell, kik voltak, akiknek az MSZMP-tagság sem volt elég, hogy a rendszerből kivegyék a részüket.

– Mi Hódmezővásárhelyen a megismerés, a tanulás és a tudás lehetőségéből a lezárás esélyét merítettük – fogalmazott Lázár János, emlékeztetve: az Emlékpont a múltra tett pontot, és amikor a régi történetek világossá váltak, a megbocsátás és a nagyvonalúság is helyet kapott az épület falai között. Mi, hódmezővásárhelyiek nem vendettát akarunk, főleg huszonhét év távlatából – szögezte le a miniszter – csak azt, hogy aki hibát követett el a közösség ellen, az lássa be azt és kérjen bocsánatot.