Így mutatta be Miklós Péter, az Emlékpont intézményvezetője Okos Márton újságírót, aki hétfő délután a közgyűjteményben tartott előadást a negyedszázaddal ezelőtti útjáról.

Tíz hétig tartott az út – mondta el Okos Márton, aki 1988. február közepén menekültként érkezett Magyarországra. Otthon, Kalotaszegen a Securitate megfigyelés alatt tartotta, s otthoni érvényesülésre lehetősége nem lévén, úgy döntött, hogy a trianoni határok közötti országrészbe költözik. Itt sokan „lerománozták” Okos Mártont, aki az akkoriban forgalomban lévő magyar bankjegyekkel igazolta: a rajtuk szereplők – Kossuthot kivéve – mindannyian a trianoni határokon kívül születtek.

A Romániát akkor irányító diktátor elhatározta az egy-kétezer lelkes falvak eltüntetését, a közvélemény felé szóló magyarázat szerint a hatékonyabb mezőgazdasági termelés érdekében költöztette volna a nagyvárosokba a falvak lakóit, bár az igazság más volt. Ezeken a kistelepüléseken tudott megmaradni a színmagyarság, itt jobban megőrizték a nyelvet, a hagyományokat és a nemzeti homogenitást.

– Magyarországra Erdélyért tenni jöttem – jelentette ki Okos Márton, aki akkor elhatározta: másodmagával Párizsig gyalogolva hívja fel a figyelmet az Erdélyben kialakult helyzetre. Amikor azonban a magyar hatóságokhoz ehhez útlevélért fordult, mindezt nem hitték neki, disszidálni vágyó furfangos székelynek gondolták. Ám amikor egyre többen, közöttük Csoóri Sándor is támogatta tervét, hozzájuthatott az utazási papírhoz és hozzákezdhetett a vízumok megszerzéséhez.

Svájc kivételével – ahol napi száz svájci frank felmutatását kérték tőle – minden beutazási iratot megszereztek, így 1989. június 4-én minden készen állt, hogy Rákóczi jelszava – Cum Deo pro Patria et libertate, azaz Istennel a hazáért és a szabadságért– és a magyar zászló alatt hátzsákjával a két barát elindult Párizs felé. Útjuk során a lábukon sokszor víz- és vérhólyag jelent meg a napi 30-60 kilométeres gyaloglástól, azonban hasonlóan a nagy zarándokutakhoz, lelkük megtisztult.

Párizsban a Katolikus Misszióban Szent István ünnepén fogadták a két gyalogost és még Genfbe is sikerült eljutniuk, mivel egy strasbourgi fogadáson a svájci követ megismerve történetüket nem tudta megtagadni tőlük a beutazás lehetőségét.

Bár az út tíz hétig tartott, az egy teljes évtizedbe telt, mire Okos Márton kiadót talált a történetüket rögzítő könyvéhez. – Ezt nem adhatjuk ki, mert beperelnek és másnap bezárhatunk – utasították vissza szerzőt, akinek művét túl őszintének ítélték. A végül egy évtized után megjelent könyv három kiadást ért meg, és nemrég, a nagy utazás 25. évfordulóján az azóta történtekkel kiegészített kötettel jelentkezett Okos Márton, amelyet az Emlékpontba érkezett vendégek meg is vásárolhattak, a szerző dedikálásával.