Színdarabot írt és rendezett down-kóros gyermekekről, országos középiskolai programsorozatot szervez a fogyatékkal élők számára, emellett pedig három gyermek édesanyja és egy huszonnyolc éves házasságot „menedzsel”. Hogyan éli meg szerteágazó feladatait Szalay Krisztina, és mi a titka elkötelezettségének és energiájának? A művésznő a Rádió Orient vendége volt.

Tíz évesen, egy tábornyi gyerek előtt adta elő a saját darabját: ez volt az első színészethez kapcsolódó élménye Szalay Krisztina színművésznőnek, írónőnek, és mindenekelőtt- édesanyának. Később úgy gondolta, hogy a színészek élete túlságosan „kifelé forduló”, ő pedig inkább gyermekeket, családot szeretne. A pedagógusi főiskolán ajánlotta számára a színjátszást egyik mestere. A család fontossága, és a „befelé fordulás” számára fontosabb, mint hogy minden darabban játsszon, amit felkínálnak, hogy minden este ünnepeltesse magát a színpadon. Darabjait prevenciónak, mentálhigiénés programnak is szánja, az előadások után pedig ott marad a közönséggel, és beszélget velük. Fontos, hogy mit mond, mit oszt meg a színpadon keresztül. Megválogatja, miben vesz részt, így a gyermekeire is több időt tudott szánni: amíg kisebbek voltak, nyáron nem játszott.

Huszonhat évesen talált rá az Ötödik Sally című kötetre, amikor éppen a felnőtté válás kérdéseitől szenvedett. A regényt színpadra vitte, ami azóta is fontos kapaszkodó az életében. A másik nagy feladat pedig a kisebb lánya születésénél fellépő műhiba volt, aminek következményeként azt mondták, értelmi fogyatékos lesz, és valószínűleg keveset él majd a gyermek. Ennek a hosszú küzdelemnek lett az eredménye És a nyolcadik napon című színmű, ami kissé elkanyarodik az ő történetüktől, hiszen egy down-kóros kisfiúról szól, azonban sok mindent fel tudott dolgozni benne. A gyermeke betegségét nem büntetésnek, inkább feladatnak látta, amit jól és a maga teljességében kell megélni.

A down-kóros gyermekekkel korábbról, még tizennyolc éves korából volt tapasztalata, amikor rendszeresen járt egy intézetbe, segített a gondozásukban. Volt, aki csak a szemével tudott kommunikálni, pelenkázni kellett, mégis annyi szeretetet kapott tőle, hogy ő érezte magát adósuknak. A környezetében azonban azt látja, hogy az emberek félnek a fogyatékkal élőktől, a fogyatékkal élők családtagjaik pedig szoronganak, mi lesz, ha el kell engedniük a szerettük kezét, felkészült-e a társadalom a befogadásukra. A színdarab mellett emiatt indított egy középiskolásoknak szóló programsorozatot, ami egészséges és fogyatékkal élő középiskolásoknak szervez közös programokat. Így megismerik egymást, és adnak, kapnak: a tapasztalat alapján mindkét fél fejleszti, segíti a másikat. A fogyatékkal élők sokkal nagyobb örömmel, szabadsággal tudják megélni a mindennapi örömöket, meséli Szalay Krisztina. Oldani kell a középiskolások, de az egész társadalom félelmén, kinyitni a kapukat, és megismerni egymást, ehhez pedig lelki és szellemi fejlesztésre van szükség.

A színdarabok mellett az írásra is maradt ideje: ez évben jelent meg a lassan huszonnyolc éves házasságáról szóló könyve, ami leplezetlenül és őszintén beszél a kapcsolat egy nehéz pontjáról. Ezt azonban nem a magamutogatás, hanem a segítségnyújtás szándékával vetette papírra: mindennapjaikban igyekeznek valódi társként viselkedni, megosztani a problémáikat, harmonikusan együtt dolgozni és létezni. Ez azonban fáradságos munka, amiért meg kell küzdeni-hangsúlyozta a vendég.

A művésznő leendő tervei közé tartozik egy könyv a gyermeknevelésről is: három, teljesen különböző személyiségű gyermeket neveltek fel a férjével, és rengeteg olyan tapasztalat halmozódott fel a családban, ami mások számára is hasznossá válhat.