A támadás következtében néhány héten belül több mint ötvenezer honvéd meghalt, ugyanennyien megsebesültek, harmincezren fogságba estek és sokuk számára ez a halállal jelentett egyet – mondta Miklós Péter történész, a hódmezővásárhelyi Emlékpont intézményvezetője a Don-kanyarban 1943. január 12-én megindult szovjet áttörésre emlékező városi ünnepségen a Hősök terén.

Száz éve, 1918-ban kezdődött a Don-kanyar áldozatáig vezető út, melynek demográfiai és gazdasági következményeit mind a mai napig nyögi a magyar társadalom. Az első világháborúban győztes hatalmak 1918-ban a történelmi Magyarország megszüntetése mellett döntöttek, amely tényeket a trianoni békediktátum csak szentesített, s hazánkat az ellenséges országoktól körülvett, ütőképes haderővel nem rendelkező országgá tették.

Magyarországnak az 1930-as évek közepére kényszerpályán mozogva más lehetősége nem volt, mint együttműködni a tengelyhatalmakkal és a náci Németországgal, részben a szomszédos államokkal szemben fennálló követelések, részben a politikai elszigeteltség, részben a geopolitikai adottságok miatt, miközben keleti szomszédunk, a Szovjetunió pedig sem ideológiai, sem politikai, sem stratégiai okok miatt nem lehetett partnere Magyarországnak.

A második világháborút követően, a szovjet diktatúra idején a Dont megjártaknak titokban kellett tartani, hogy a Szovjetunió területén harcoltak a szovjetek ellen, hiszen az 1945-öt követő politikai megtorlásokban, a népbírósági perekben súlyosbító tényezőnek számított az, ha valaki a Szovjetunió ellen harcolt.
A kényszerű szövetséges Németország 1941 után egyre több követeléssel lépett fel hazánkkal szemben, ezért lépett be Magyarország a háborúba. S amikor a náci Németország számára kedvezőtlenül alakult a hadi helyzet, a szövetségesei közül választott ki országokat, amelyek haderejét, gazdaságát, mint mondták, az emberanyagát saját stratégiai céljaik érdekében igyekeztek mozgósítani. A birodalmi külügyminiszter, Ribbentrop és Wilhelm Keitel vezértábornagy többször jártak Magyarországon követelni, minél nagyobb haderőt mozgósítson hazánk, s a kormány ekkor döntött a második magyar hadsereg bevetése, 207 ezer 500 fő mozgósítása mellett, akik mellett mintegy 30 ezer részben zsidó, részben politikai munkaszolgálatossal egészítve ki.

A második magyar hadsereg már 1942 folyamán súlyos, 30 ezer fős veszteséget szenvedett Magyarország határától ezer kilométerre, a Don-kanyarban kétszáz kilométeres szakasz védve Sztálingrád ostromának utánpótlásának biztosításáért.

A német hadvezetés nem emberként, hanem emberanyagként, nem szövetségesként, hanem alávetettként tekintett a második magyar hadseregre, s bár ígért élelmiszert, fegyverzetet, ruhát és utánpótlást, amelyet végül a második magyar hadsereg nem kapott meg.

Az esemény mai korra vonatkozó tanulsága, hogy egy kicsi, geopolitikailag beszűkült mozgásterű ország – innen nézve Európa közepén, nyugatról megítélve annak keleti részén – polgáraiként csak magunkra számíthatunk: sem a keletről, sem a nyugatról érkező barbársággal nem azonosulva, a magyarságért kiállva tegyünk azért, hogy a 21. században embertelen eszmék ne találjanak otthonra Magyarországon.

Hetvenöt éve több tízezer magyar férfi vesztette életét, akik családokat, gyermekeket, özvegyeket hagytak hátra, akiknek munkája hiányzott Magyarország újjáépítéséhez, akiknek később nem születhettek meg a gyermekeik, s akiknek emléke kötelez, hogy büszkén vállaljuk áldozatuk után hetvenöt évvel, hogy a független és önálló Magyarország erős lehet.

Az eseményen Horváth Kornél római katolikus tábori lelkész imája és Dudás Ferenc református tábori lelkész áldását követően a megemlékezők elhelyezték virágaikat, koszorúikat a második világháborús emlékmű talapzatán.